Lillith * Árnycsepp

Mi... mi ez? Mi történik? Hiszen én lélegzem... és érzem, hogy valami ott legbelül lüktet, mégsem látok semmit. Talán... - megpróbálta megmozdítani vékony ujjait, meglepődve konstatálta, hogy sikerült. Kezét az arcához emelte, és megdörgölte bal szemét. A kép kitisztult, a sikeren felbuzdulva pedig megismételte a jobbján is. Hanyatt feküdt valami puhán, talán avaron, sötétszőke haja kócosan lebegte körül. Az égre pillantott, amelyet baljósan szürke fellegek fedtek - a Napnak nyoma sem volt. Nagynehezen ülőhelyzetbe küszködte magát, és körülnézett. A hely, ahová került, leginkább egy szeméttelepre emlékeztette. Halmokban állt a rengeteg kacat, a földet pedig sáros falevelek borították. Távolabb, a birtok végét jelző rozoga kerítésen túl fák sötét sziulettjei rajzolódtak ki. A hórihorgas fenyők fenyegetően magasodtak a szürke ég felé. Lillith egykoron halványsárga, fodros ruhája most szakadt és mocskos volt. Kétségbeesetten törte a fejét, és erőnek erejével próbált visszaemlékezni az elmúlt percek - vagy talán órák? - történéseire, jószerével eredménytelenül.
Lenézett felemás zokniba bújtatott porcelánlábacskáira, és óvatosan megkísérelte megmozdítani őket. Ismét sikerrel járt.
- Lehetetlen... - suttogta. Maga sem értette, miért beszél halkan, hiszen nem volt a közelben senki. Elhatározta, hogy - minden félelme ellenére - lábra fog állni, és szó szerint végére jár a dolognak. Ám ez már korántsem ment olyan könnyen, mint eltervezte. Négykézláb igyekezett feltornázni magát álló helyzetbe, amikor hirtelen egy idegen hang szólalt meg a háta mögött.
- Segítsek? - Lillith-t megrémítette a hang - hiszen ezidáig abban a hitben volt, hogy egyedül van -, így szépen elcsúszott a sárban. A háta mögül csak pimasz kuncogás érkezett válaszul. Lillith hátrafordult, és dühös arccal meredt az idegenre, aki erre felé nyújtotta meglehetősen piszkos kezét. Egy magas, de csontsovány fiú volt. Nem csak a tenyere, de egész ruhája és arca is roppantmód koszos volt. Feje búbján csálé módon ült egy molyrágta kalap, ami ruhájához hasonlóan nem volt túl tiszta. Mindezek ellenére barátságosan vigyorgott a lányra. Lillith azonban nem fogadta a segítő kezet, inkább undorodva mustrálta a fiút. Eddig piszkos kézzel soha nem próbáltak hozzáérni, az üvegvitrin vagy éppenséggel a fadoboz, amiben pihent, mindig megvédte - igaz, mindeddig nem is mocorgott túl sokat. Erre most feltűnik egy ilyen alak, aki életrekelésének örömére kezet akar fogni vele. Az idegen továbbra is vidáman nézett vissza rá, nem tűnt úgy, mintha zavarná az ellenséges hozzáállás.
- Na, hadd segítsek - mondta ismét. -, nem bántalak. Add a mancsod!
- Ki vagy te? - kérdezte gondolkodás nélkül. Nem tartotta szükségesnek a jómodort - mindig azt látta és hallotta tulajdonosaitól, hogy a tiszta emberek mindenféle következmények nélkül viselkedhetnek udvariatlanul, sőt, gorombán is a koszos emberekkel. A fiúnak szemmel láthatóan nem tűnt fel a palástolatlan ellenszenv.
- Damian vagyok - felelte jókedvűen.
- És hogy kerülsz ide? - folytatta Lillith az ingerült faggatózást.
- Itt lakom - válaszolta szárazon Damian. Most először halványodott kissé a vigyora. - nem túl szívderítő környék, de meg lehet szokni.
Szóval itt lakik - ismételte magában fanyalogva -, illik hozzá...
- Megengeded, hogy... oh - kezdte Damian, de addigra Lillith is imbolyogva bár, de felállt az avarból, mintha csak azt bizonygatná, hogy igenis boldogul egy ilyen alak segítsége nélkül is. A fiú arcán az udvarias meglepődés kifejezése helyére ismét visszatért a mosoly. Továbbra is a kezét nyújtotta a lány felé, de az ügyet sem vetett rá, egyre csak a környéket fürkészte.
- Ha gondolod, szívesen körbevezetlek itt - vetette fel Damian, de olyan hangon, mintha el sem tudna képzelni jobb programot a bűzlő szemétkupacok közt való sétánál.
- Körbevezetni? Hah... - Lillith prüszkölve  felnevetett. Az nem lehet, az lehetetlen... - Nem vagyok kíváncsi semmiféle mocsokra, ami itt körülvesz, egyedül arra, hogy haza milyen úton jutok.
- Haza? - visszhangozta Damian meglepetten nézett rá. -  De hiszen itt már otthon vagy!
- Mit fecsegsz itt össze-vissza? - legrosszab balsejtelme látszódott beigazolódni. De nem, az nem lehet...
- Ajjajj... ezekszerint te nem tudod... - motyogta a fiú, mintha valami roppant kényes dolgot kellene közölnie. Vett egy nagy levegőt, és egyszuszra elhadarta az utolsó mondatot:  - Aki egyszer ide kerül, az örökre itt ragad.
Az nem lehet, az lehetetlen - Lillith kétségbeesetten mondogatta magának, de valahol tudta, hogy mégis megtörtént.
- Én biztosan nem - vágta rá gépiesen. Egyre kevésbé hitt magának. -, haza fogok menni, és...
- Nem fogsz - Damian hangja egyszerre keserűbben hangzott. -, meguntak, kidobtak, itt rekedtél. Örökre.
- Egy fenét,  engem nem unhattak meg! Én... én fontos vagyok! - fakadt ki Lillith.
- Voltál - helyesbített a fiú. - Mondjuk nem igazán értem, miért ide kerültél, hiszen a játékbabák máshová távoznak, és nem társalognak... Na gyere, körbevezetlek.
- Játékbaba? Van neked fogalmad arról, hogy kivel beszélsz?! Én egy...
- Biztos nagyon érdekfeszítő múltad van, csak engem az nem érdekel - fojtotta belé a szót Damian, és keserűen  hozzátette - múlt, jelen, jövő... itt mind egy és ugyanaz. Szürke és koszos.
Lillith megsemmisülten meredt maga elé. A reményfoszlányt, amelybe egészen idáig kapaszkodott,  elnyelte a bánatos ég.  Érezte, hogy valami forró elindul a szeméből, végigkúszik az arcán, majd végső búcsút vesz az állítól, és eltűnik a sáros falevelek között.
- Itt? Hol van az az itt? - kérdezte elfúló hangon. Damian arca kissé felderült.
- Hát a.... - nem fejezhette be, mert hirtelen éles vijjogás hallatszott a  fejük felett. - Jönnek! - kiáltotta rémülten, és még mielőtt az tiltakozhatott volna, berántotta a lányt egy nagy kupac bűzlő konzervdoboz és egy halom rozsdás cső mögé.